Váll diszlokáció: mi ez?

By Cristiano Antonino On May 31, 2023

Beszéljünk a váll diszlokációjáról: az emberi test vázát csontok alkotják, amelyek az ízületeknek köszönhetően össze vannak kötve egymással, amelyeket mobilitásuk alapján fix ízületekre, mozgékony ízületekre és félig mobil ízületekre osztanak. ízületek

A mozgatható ízületeket – például a vállízületet – a számukra biztosított mozgékonyság érdekében szalagrendszer, az ízületi tok, az inak és az izmok veszik körül a tartás érdekében.

Egy általában traumatikus eseményt követően a két ízületet egymással összekötő rendszer feladja a helyét: ezt az elcsúszást diszlokációnak nevezik.

A „luxus” orvosi kifejezés – a latin „luxus” szóból = „elment a helyéről”, „kimozdult” – valójában olyan állapotot jelöl, amely akkor következik be, amikor az ízületen belül az ízületi fejek elveszítik fiziológiai helyzetüket anélkül, hogy törést tapasztalnának. az érintett csontokat.

Elmozdulás, különösen a váll tekintetében

Artikulációját pedig öt különböző ízület alkotja, amelyek közül a fő a lapocka vagy glenomerális ízület, amely a felkarcsont fejét köti össze a lapocka glenoid üregével.

Az ízületek ilyen nagy száma lehetővé teszi, hogy a váll messze a legmozgékonyabb ízület legyen az emberi testben, amely nagy és rendkívül összetett mozgások végrehajtására képes.

A váll éppen a rendkívüli mobilitása miatt – minden bizonnyal bonyolult izom- és inakrendszerrel megtámogatva – a diszlokációs jelenségeknek leginkább kitett ízületek közé tartozik.

Váll: kétféle diszlokáció

Mivel a vállízület diszlokációja következik be, két típusa különböztethető meg: az elülső válldiszlokáció és a hátsó válldiszlokáció.

Elülső váll diszlokáció

A váll elülső diszlokációja esetén a felkarcsont feje fiziológiás helyéről – a váll glenoid üregéből – a megszokott helyzetéből előre és lefelé csúszik ki.

Ez messze a leggyakoribb, a vállat érintő diszlokáció, becslések szerint az esetek 95%-ában.

Hátsó váll diszlokáció

A váll hátsó diszlokációja esetén a humerus feje a váll glenoid üregéből kiemelkedik, fiziológiás helyzetéből hátrafelé mozog.

Ez a fajta diszlokáció nagyon ritka, és sokkal bonyolultabb a kezelése.

Mind az elülső, mind a hátsó váll diszlokációiban az esemény számos anatómiai struktúra, köztük csontok, bőr, szalagok, ízületi porc, kapszula és izmok szakadásához vezethet.

Különösen a váll elülső diszlokációja esetén nagyon gyakori a glenoid labrum, egyfajta párna megrepedése, amely lehetővé teszi a humerus könnyű csúszását a glenoid üregben.

A szakadás után a glenoid labrum hajlamos arra, hogy elhelyezkedjen és önállóan gyógyuljon, de azt mondják, hogy a pozicionálás és a gyógyulás visszaállítja eredeti funkcionalitását.

Ha ez „elrontott” megjelenést kölcsönöz, előfordulhat, hogy a humerus már nem tud úgy csúszni, mint a trauma előtt, ami az ízületi funkciók megváltozásához és csökkenéséhez vezet.

Ezt a specifikus, meglehetősen gyakori egészségügyi állapotot Bankart-léziónak nevezik, és gyakran – korrigálásra – műtétre van szükség a megfelelő ízületi funkció helyreállítása érdekében.

Ha viszont a diszlokációt a humerus fej törése kíséri, akkor Hill Sachs elváltozásról van szó, ami a csontszövet nagyobb törékenysége miatt sokkal gyakoribb időseknél, mint fiataloknál.

Váll diszlokáció: tünetek

A váll-diszlokáció megléte könnyen azonosítható jellegzetes tüneteiről: ízületi mozgásképtelenség, mozdulatlan, a testen lógó kar, meglehetősen heves fájdalom, duzzanat, zúzódásos bőr, nyilvánvalóan deformálódott váll, megfosztva jellegzetes kerekdedségétől.

A váll elmozdulásának okai

A diszlokációk általában – a kiváltó ok alapján – traumás, veleszületett és kóros diszlokációkra oszthatók.

A váll diszlokációját gyakran traumatikus események okozzák, gyakran sportteljesítmények során.

Éppen ezért a válldiszlokáció jelenségével gyakrabban vádolják a férfiakat, mint a nőket, és a fiatal betegeket az idősekhez képest.

Ennek az az oka, hogy a fiatal férfi alanyok jobban foglalkoznak kontaktsportokkal, még az erőszakosokkal is.

Ezek közül megemlékezünk a kosárlabdáról, a rögbiről, a baseballról, a síelésről, a versenyszerű birkózásról, amelyekben könnyen elszenvedhető olyan erős traumatikus esemény, amely miatt a felkarcsont kimozdul fiziológiás helyéről.

A vállat érintő károsító mechanizmusok közül a következőkkel találkozhatunk leggyakrabban:

Essen támasztva a kifelé nyújtott elforgatott karra, és helyezze ebbe a helyzetbe, hogy megvédje a test többi részét az eséstől.
A belsőleg elforgatott és adduktált kar sérülése, amely hátsó diszlokációt okoz.
Váll esés.
A kar hirtelen és heves mozgása a fej fölött.
A kar hirtelen és heves rángatása hátra és kifelé, esetleg ellenfél által.
Heves ütközés a váll és a kemény felület között: falnak vagy ellenfélnek.
A váll porcos instabilitása, veleszületett vagy szerzett.
A vállízület krónikus őrültsége a túlzott edzés miatt, amely az ízületet támasztó izmok túlterhelésével jár.

A váll diszlokációjának diagnózisa

A váll elmozdulása – minden orvosnak, de különösen az ortopéd szakorvosnak – nagyon egyszerű.

A fent említett diagnózis egyszerűsége annak köszönhető, hogy a lapocka-humerális vagy glenohumeralis ízület elmozdulása által okozott károsodás szabad szemmel és egyszerű tapintással is jól látható.

A váll elveszti szokásos kerek formáját, és göröngyösnek fog tűnni

Ennek a kezdeti diagnózisnak az igazolására továbbra is tanácsos egy sor diagnosztikai vizsgálat elvégzése annak érdekében, hogy a lehető legteljesebb áttekintést kapjuk a váll-diszlokációt mutató beteg klinikai képéről.

A további szövődmények (csonttörések, idegsérülések, erek, stb.) esetleges jelenlétének feltárása érdekében ezért röntgen- és mágneses rezonancia képalkotásra lehet szükség.

Váll diszlokáció: megfelelő kezelés és rehabilitáció

Csakúgy, mint minden más ízületi diszlokáció esetén, különösen a vállat érintő diszlokáció esetén azonnali beavatkozás szükséges – mindig a traumás eseményt követő 24/48 órán belül – az artikuláció redukciós (repozicionáló) beavatkozása érdekében.

A redukciós műtétet feltétlenül szakorvosnak kell elvégeznie, aki általában ortopéd sebész, aki altatásban végzi el, hogy csökkentse a fájdalmat az áthelyezés során.

A diszlokáció csökkenése után az ortopéd azonnal röntgenfelvételt kér, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a műtét sikeres volt-e, és a humerus fej helyesen került-e vissza a glenoid üregbe.

Végül a kart egy vagy két hétig immobilizálni lehet, hogy lehetővé tegye az ízület megfelelő gyógyulását; vagy korai mobilizálásnak vethető alá, izomerősítő programmal kombinálva.

Általában ezt a második lehetőséget választják visszatérő és visszatérő diszlokáció esetén, különösen 30 év alatti sportolóknál.

Kapcsolódó hozzászólások