A függőségről: szerfüggőség, virágzó társadalmi rendellenesség

By Cristiano Antonino On 12. április 2023.

Az anyagfüggőségi zavar egy gyorsan terjedő betegség, amely az évek során változatosságát jelzi

Kutatása a múlt században kezdődött, sajátos kábítószerekkel azonosítva, de egy évtizede nagymértékben kitágította látókörét, új és érdekes fogalmakat is bevezetve.

Valójában a szerfüggőség egyre inkább „többszörös visszaélés” formájában jelenik meg, több anyagtól való függéssel (Wish és mtsai, 2006; Khong és mtsai, 2004; Schifano és mtsai, 1998), vagy összefüggésbe hozható a függőség viselkedési formáival, mint például a szerencsejáték, a kóros online szerencsejáték, az ételfüggőség stb. (Fanella, 2010).

A „kábítószer-függőség” kifejezéssel a WHO (Egészségügyi Világszervezet) azt a „krónikus és kiújuló betegséget definiálja, amely kényszerített módon arra készteti az egyént, hogy növekvő vagy állandó dózisban vegyen be olyan anyagokat, amelyek átmeneti szubjektív jótékony hatásokat fejtenek ki, amelyek fennmaradása elválaszthatatlanul összefügg az anyag folyamatos bevitelével”.

A közelmúltban megjelent DSM-5-ben (Mentális zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve – a pszichiátria egyik fő diagnosztikai osztályozása) az „addiktív és szerhasználattal összefüggő rendellenességek” kategória jelentős változásokon ment keresztül a DSM korábbi kiadásaihoz képest: a kategóriák Az „abúzus” és a „szerfüggőség” egyetlen rendellenességet egyesítettek, az enyhétől a súlyosig terjedő kontinuumban mérve, amelynek diagnosztizálási kritériumai (majdnem azonosak az előző kritériumokkal) egyetlen, 11 tünetből álló listába kerültek.

Ugyanebben a kategóriában jelenik meg a szerencsejáték-rendellenesség (angolul „gambling”), amely a függőség egy új kategóriájának, a „viselkedési” kategóriájának példájaként szerepel.

Ez a változás azt az új nézetet tükrözi, hogy egyes viselkedési formák, mint például a kóros szerencsejáték, a drogokhoz hasonló hatásokkal aktiválják az agy jutalmazó rendszerét, ezért sok szerző kezdi az „anyagfüggőséget” és a „viselkedési függőséget” a betegség klinikai megnyilvánulásaként kezelni. különböző hasonlóságok közöttük, és hasonló megközelítések szerint kezelhetők.

A DSM 5 a következő feltételeket állítja be az anyaghasználati zavar (SUD) diagnózisához:

Tolerancia: olyan jelenség, amelynél a használati magatartás fokozása szükséges (például a felhasználandó gyógyszer mennyiségének vagy a használat gyakoriságának növelésével), hogy azonos hatást érjünk el a szervezetben.
Visszavonás: érzelmi vagy fizikai tünetek jelenléte jellemzi, amelyek akkor jelentkeznek, amikor az alany nem tudja megvalósítani a feltételezett viselkedést.
Társadalmi, munkahelyi vagy rekreációs tevékenységek megszakítása vagy csökkentése: a kábítószer-használat és a zavar kialakulása sorozatos károsodást okoz a használó személy működésében (érzelmileg fontos személyekkel való konfliktus, munkahelyi problémák, önbecsülés befolyásolása, stb.), amelyek fokozzák az intenzitást, és fokozatosan károsítják a beteget.
Sikertelen próbálkozások a használat csökkentésére és ellenőrzésére: gyakori, hogy a páciens, mielőtt hivatalosan pszichológushoz vagy szolgálathoz fordult, megpróbálta önmagában csökkenteni vagy „kontrollálni” a használatot. Általában egy olyan fázis figyelhető meg, amelyben a beteg szilárdan meg van győződve arról, hogy saját maga korlátozhatja saját magatartását, ha olyan használati módot hoz létre, amely összeegyeztethető (de csak ideális esetben) élete hátralévő részével, kötelezettségeivel és kötelességeivel.
Időpazarlás: amikor a zavar elkezdődik, vagy elkezdődik, akkor figyelembe kell venni azt az időt, amelyet a beteg az anyag hatásainak kutatására, használatára vagy az abból való felépülésre fordít. Minél nyilvánvalóbb a függőség, annál több időt fordítanak az anyagra a nap folyamán, amíg ez lesz az egyetlen jelenlévő tevékenység, a legsúlyosabb esetekben.
A fogyasztás feletti kontroll elvesztése: a kóros szerhasználati magatartás a nyilvánvalóan az idő múlásával okozott negatív következmények ellenére, és annak ellenére, hogy a személy tudatában van ezeknek (a használati magatartás „kényszeressé válik”).
Folyamatos használat annak ellenére, hogy tudatában van annak, hogy a kábítószerek problémát jelentenek: sok beteg még komoly egészségügyi kockázatok, vagy egyértelmű családi válságok esetén sem hagyja abba.
Ismétlődő használat a kötelezettségek teljesítésének képtelenségével: Sok beteg elveszíti a munkahelyek kábítószer-használat miatt megszakítják tanulmányaikat, vagy képtelenek lesznek ellátni családi vagy szülői kötelezettségeiket.
Használat kockázatos helyzetekben: idővel a feltételezésekkel kapcsolatos kockázat becslésének képessége fokozatosan csökken, kényszeres feltételezésekké válva, előfordulhat, hogy „kénytelennek” érezni a használatot annak ellenére, hogy vezetni kell vagy olyan precíz feladatokat kell végrehajtani, amelyek nem egyeztethetők össze „racionálisan” az anyagok által adott módosulási állapot.
Az ismétlődő fogyasztás ennek ellenére szociális vagy interperszonális problémákat okoz: a korábban elmondottak szerint a drogfogyasztás hangsúlyossá válik, akár az érzelmi kapcsolatok rovására is.

Vágy: sürgető vágy az anyagok után

A kognitív-viselkedési pszichológia jelentős mértékben hozzájárult a szerfüggőségek terápiájához, mind a probléma elméleti megértése, mind a kezelés szempontjából (Hayes et al. 2004).

A Carroll által javasolt megközelítés célja az absztinencia előmozdítása azáltal, hogy segít a páciensnek megtanulni néhány gyakorlati stratégiát a stresszes eseményekkel való megbirkózásra, mint a szerhasználat alternatíváira (Carroll, 1998; 1999; 2000; Carroll és Onken, 2005).

Ezt a makrocélt a következő kulcselemekkel érik el:

A kábítószer-használat funkcionális elemzése: azaz annak megértése, hogy a használati magatartás hogyan fordul elő konkrét előzményes eseményekkel és tipikus következményeivel kapcsolatban;
Felismerni azokat a helyzeteket, amelyekben a személy a leginkább kiszolgáltatott a felvételnek (és hatékony stratégiák elsajátítása a megvalósításhoz);
Gyakorlati stratégiák elsajátítása a sóvárgás kezelésére;
Pszichooktatás az anyagok használatával kapcsolatos „látszólag irreleváns” döntésekről (DAI) (minden olyan választás, amely látszólag ártalmatlan, és ehelyett a visszaesés potenciális kockázati tényezője);
Relapszus-megelőzési tréning végrehajtása (a veszélyhelyzeti kezelésre való felkészülés érdekében)

Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy a kábítószer-függőség jelenségének multidiszciplináris megközelítése feltétlenül szükséges, és a nyugtató anyagok puszta forgalmazását hatástalannak kell tekinteni.

Az is nyilvánvaló, hogy a jelenség növekvő összetettsége olyan tényező, amelyet a mentőnek figyelembe kell vennie mind a beteggel való kapcsolat során, mind a kezelés során.